2016. augusztus 5., péntek

Pokémon-tapasztalat


Kísérletbe kezdtem. Ha már nyár van, és az embernek tenger sok ideje, a játéktervezők meg pont erre az uborkaszezonra időzítették a Pokémon Go elérését Magyarországon, gondoltam, kipróbálom, mire megyünk mi ketten, a játék és én.


Előismeret

Egész életemben keveset játszottam videó-, pc és telefonos játékokon. Általában egy-egy, azokat viszont elég hosszan, és főleg békés természetűeket. Az elmúlt fél évben pl. egy robot szabadítgattam ki különböző pályákon néha.
A Pokémon az én életemből kimaradt, én a Dragon ball-os nemzedék vagyok. Így a játék háttértörténetét - ha van -, nem ismerem. Pikachu alakja megvan, a kiáltás is a fülemben, hogy "téged választalak". Tavaly megismertem Bulbasaurt, de csak azért, mert az egyik diák a saját dolgozatára azt nyomtatott, hogy legyen mit színezni az óra végén. Az kellően helyes lény volt.
Játékot már töltöttem le és telepítettem, ez nem okozott gondot, de azért örültem, hogy sikerült.
A Pokémonnal kapcsolatban két cikket futottam át, egy indexest és egy modern iskolásat. Ez utóbbi Czékmán Balázzsal készült interjú volt, és leginkább a kiterjesztett valóság oktatási kérdései csillantották fel a szemem.

Kezdetek

Egy szép estén indultam neki a kalandnak, az volt a cél, hogy egy hétig próbálkozom. Sikeres letöltés, indítás, karakteralkotás, egy fura professzor irányítgat. Rögtön az első 10 percben érkezett három pokéjószág, akiket a szobában kaptam el. Az egész játék alatt misztikus volt számomra, hogy mikor és miért kapom el ezeket a lényeket. Az rendben, hogy adottak a labdák, amivel rájuk kell célozni, sőt, inkább kicsit fölé, de esetlegesnek tűnt, hogy mikor kapom el. Állítólag, mikor célba veszem őket, a megjelenő zöld, sárga vagy narancs karika egyre kisebbé válásakor, a legkisebb kör megjelenésénél van a legnagyobb esély  sikeres dobásra, de erre nem esküdnék meg. Az minden esetre megkapó volt, hogy a lábamon, a laptopon vagy épp a szőnyegen parádézik egy jószág.


A folytatás

Mivel nem olvastam el pontosan, hogy mi miért van, ezért hamar ért az első meglepetés: a pokélabdák, amivel vadászni lehet, elfogynak. Meg a jószágok is. Itt jön képbe a GO része a játéknak, merthogy el kell indulni, és keresni kell 1. pokéstopokat 2. jószágokat. Ehhez egy vázlatos térkép áll rendelkezésünkre, ami mutatja, hol helyezkednek el ezek a pokéstopok. A környékünkön főleg műemlékek, szobrok, táblák, díszes kapok, házrészletek mentén, és elég sok van belőlük. Ezeknek a lényege az, hogy ha a közelükbe gyalogolsz, a telefonod kijelzőjén a hely képét megforgatva különböző tárgyakat kapsz. Többségében labdákat, de később megfejtettem, hogy fejlesztő eszközöket is. Ezek az állomások újratöltődnek, így kb. 10 perc múlva újra pörgetheted őket. Felpörgött ismerősök mesélték, hogy vannak olyan helyek a városban, ahol egymáshoz nagyon közel van több  ilyen állomás is, egész vadásztömeg alakul ott ki.
Jártadban-keltedben pedig a telefon jelzi (az enyém rezgéssel), hogy ha a közeledben van jószág, amit el lehet kapni. Ilyenkor az egyszeri felhasználó (én), megáll, összpontosít, vadászik. Valahol olvastam, hogy ilyenkor jobb, ha kikapcsoljuk az AR-t, mert különben úgy tűnik, mintha másokat fotóznánk. Azt gondolom, ha egy telefonnal célozgatunk valakire, teljesen mindegy, hogy ki van-e kapcsolva, vagy sem, az akkor is úgy látszik.
Az első vadászat egy része nagy csalódást okozott, mert a rendszer egész egyszerűen nem volt elérhető. Viszont már akkor is találkoztunk magányosan vagy többedmagukkal járkáló külföldi és magyar vadászokkal, szemünk villanásából ismertük már fel egymást. A séta közben aztán egyszer csak életre kelt a rendszer, és mégis sikerélménnyel zárult a nap.
Be kell valljam, összesen 4 napig játszottam vele folyamatosan. Főleg zöld és sárga színű állatokat kaptam el, a leggyakrabban előfordulókból elég sokat. A játéknak van egy "Lutra-album" része is, a pokédex, ami azonosítja az újonnan elfogott jószágot, és beteszi a gyűjteménybe. Minden fogásnál kapsz információt arról, hogy az adott lényed mire képes, milyen erejű. Erre azért van szükség, mert különböző csapatokhoz csatlakozhatsz, elmehetsz úgynevezett "gym"-ekbe (gyakorlatilag ez is az utcán van, a térképed jelöli), ahol egymásnak eresztheted a vadakat, egyfajta kakasviadalként. Én idáig nem jutottam el, nem volt rá igényem.
A vadászatban nem fejlődtem sokat, mikor már azt hittem, hogy simán el tudom kapni a pokékat, mindig kiderült, hogy nem. Az egyik legidegesítőbb, mikor elkapod, és mégis kiszabadul, kezdheted elölről az egészet. A másik, amikor lefejelik a dobált labdáidat a galádak. Állítólag, ha az eldobott, de sikertelen labdára gyorsan rákoppintasz, visszakapod, nekem ez nem jött be.


Tapasztalatok

A játékosi attitűdömet jelöli, hogy teljesen kielégített az, hogy gyűjtögettem a vadakat. Nem akartam velük harcolni, nem akartam őket fejleszteni. Viszont az nem ment, amit eredetileg gondoltam, hogy majd séta közben itt-ott játszom. Ugyanis elég sok tennivaló van ebben a játékban, ami egy sétát teljesen szétszabdal. Épp ezért időigényes is. Az első két nap vadászata után már kellemetlennek éreztem, hogy az utcán ugrálok egy-egy sikeres befogás miatt. A tárgyi emlékek felkeresése motiváló volt, de igazából a pokémonok begyűjtése elvonja róluk a figyelmemet. Az igazság az, hogy jobban esett valóban figyelni a világot a telefon képernyője helyett.
Ha igazán komolyan vettem volna, és úton-útfélen szerettem volna vele játszani, mindenképpen le kellett volna valahogy küzdeni az akkumulátor-kérdést. A játék, a folyamatosan működő GPS elég hamar lemeríti a telefont. Háttérbe tenni nem lehet, az voltaképpen a kikapcsolást jelenti. Természetesen vannak tippek arra, miként lehet energiát menteni, és az ember felkészülhet plusz külső töltőkkel is, de ennyit nekem nem ért most a dolog. A tippeket használtam, igyekeztem energiatakarékos lenni, de nem több.
A játék az elején próbál motiválni, minden dologért kapsz valami jutalmat, gyorsan lehet szinteket lépni, ez klasszikus dolog, szerintem. Viszont nálam hamar kifújt, a 7. dicsőséges szintig jutottam.
Mivel sokkal többet nem adott a játék, az érdeklődésemet is elvesztettem. Közben viszont elég sok emberrel találkoztam, akivel a játék mentén szóba lehetett elegyedni, akár játékos, akár járókelő. Ez kellemes élmény volt, mint ahogy az is, hogy új útvonalakat fedeztetett fel velem. Tényleg lehet kapcsolatokat teremteni, építeni is vele, azzal meg, hogy kivisz a szobából, segít rácsodálkozni a körülötted levő világra.
A játékot érő legnagyobb vád az, hogy veszélyes. Azt gondolom, csak annyira, mint bármi más. Annyi veszélye van, mint séta közben beszélgetve nem figyelni a közlekedésre. Természetesen, beszélni érdemes és kell róla, a játékosoknak figyelniük kell a mozgásukra. De: pokémon nem bújik el az autó alatt, és nem kell elállni, hogy elkaphasd, mert virtuálisan be tudod fogni. Magánterületre, óceánba, tengerbe, Dunába, autópályára nem kell menni a jószágokért.
Mi az, ami nekem a legjobban tetszett benne? A kiterjesztett valóság. Ez nem annyira új dolog, de én most találkoztam vele, és azt érzem, hogy egészen sok ötlet lehet benne az oktatás terén is. Azt hiszem, ez lesz az a dolog, amit tovább viszek belőle.  
És nem kizárt, hogy szeptemberben menet közben azért még vadászok egyet-kettőt...
 


2016. május 14., szombat

Az oktatásról diákszemmel

Az interneten terjedő információk eredetével kapcsolatban mindig él bennem a bizonytalanság, mint ahogy ennek a szövegnek az esetében is. De egy biztos: úgy fogalmazták meg a gondolataikat, azokat a problémákat emelték ki, amikkel én is egyetértek. És ha valóban diákok voltak - miért ne lettek volna azok -, akkor van remény.
Kattintás után a lényeg:

A Budapesti Fazekas Mihály Gimnázium Diákönkormányzatának nyilatkozata a magyar oktatásról


2016. május 3., kedd

VoltEgySzer

Múlt héten sajtótájékoztatón jártam az OFOE felkérésén keresztül. Az eseményen egy olyan mobilapplikációt - VoltEgySzer - mutattak be, amely egyszerre célozza meg a szülőket és a fiatalokat, célja a drogprevenció. Az applikációhoz honlap is kapcsolódik: http://voltegyszer.com/
A fejlesztésben a Nyírő Gyula Kórház Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet (OPAI) Drogambulanciája, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Kreatív Technológia Laborja (MOME TechLab)  és diákok vettek részt, úgynevezett co-design munkamódszerben.
Ami nekem tetszik benne, hogy több forrásból erősíti meg az információkat a használó számára:
1. 4 animált képregény, ami egy-egy, különböző háttérrel induló szerhasználó életútját mutatja be (ezek nekem kissé didaktikusnak tűnnek)
2. Kvíz, ami végtelenszer kitölthető, 100%-os kitöltésnél kedvezményeket kaphatunk különböző sportlétesítményekben (edzőterem, lézerharc, falmászás, stb.) - ez különösen tetszik (elsőre 60%-ot értem el, még nem mehetek edzeni :) ). Minden választ kommentál az applikáció, további információkkal segítve.
3. Ha ő tenné...: egy fiktív szerhasználó fiatallal kell csetelnük, a csetelésnél válaszlehetőségek közül választhatunk. Ha a folyamatban elrontunk valamit, és elriasztjuk a beszélgetőpartnerünket, visszaküld minket a program az elejére, egyben segít abban, hogy hol rontottuk el a kommunikációt. Nagyon sok képességet fejleszt ez a rész az empátiától a belehelyezkedésen át a kommunikációig.
4. Szer-tár: mozgó lexikon az egyes drogfajtákról. Érthető nyelven, tárgyilagosan, érdekességekkel.
5. Elváltozás - sokk: a különböző drogfajták hosszú, közepes és rövidtávú hatásait mutatja be egy sziluett testtájain.
6. Kit keressek? - Egyedülálló adatbázis, ami összefoglalja a kiemelt ellátóhelyeket megyénként.

Hogy miért jó? Ingyenesen letölthető bármelyik mobilra (Google Play, App Store), folyamatosan jelen van, anonimitást kölcsönöz, játékos, észrevétlenül tanít, a létrehozásában fiatalok is részt vettek, akiket közvetlenül érint a dolog (mind képi, mind nyelvi, mind tartalmi szempontból tudták elképzeléseiket érvényesíteni), szakmaiság van mögötte.
A fejlesztés hatékonyságvizsgálattal zárul, ahol azt vizsgálják, hogy van-e releváns különbség az applikációt letöltő és az azt nem használó tizenévesek szerhasználati gyakoriságában, a szerekkel kapcsolatos ismeretében vagy éppen a szerhasználókról kialakított véleményének alakulásában.

Úgy gondolom, szaktanárként, osztályfőnökként, szülőként, diákként is hasznos alkalmazás, próbáljátok ki!

Bemutató videó:


2016. február 26., péntek

Hogyan legyen öröm a témazáró?

Mire nem jó egy játékosított keretrendszer? Például arra, hogy a témazárót társasjáték keretében oldjuk meg. Voltaképpen bármilyen korosztály bármilyen témakörénél megoldható, ha szánunk rá egy kis energiát és időt. Ha ügyesek vagyunk, tanárként nincs is sok dolgunk, csak itt-ott segíteni :)

Nincs különösebb oka annak, hogy pont tizedikben és pont a felvilágosodásnál ajánlottam az osztálynak, hogy legyen a dolgozat egy társasjáték, amit ők hoznak létre. Az ötlet ott ragadhatott meg az agyam hátsó részében, hogy 2015 őszén volt egy egyetemi Gamification kurzus az ELTE PPK-n Lippai Edit vezetésével, ahol a vendégelőadóként vehettem részt. A kurzus végére az egyik diák játékot készített. (Kováts, P. (2015) Társasjáték - pszichológus hallgatók számára. Hallgatói referátum az Eötvös Loránd Tudományegyetem Gamification kurzusán. Budapest, 2015. december 10. Ezt a Gamification a magyar oktatásban csoportban osztotta meg 2015. december 20-án: Megosztás) Valószínűleg ez adta az alapot.


A munka 4 órát vett igénybe, és a következőképpen zajlott:
  • A játékosok közül választanak egy írnokot, aki  a játék adminisztrációját is végzi a mellékelt értékelő táblázatban.
  • Az első játékos húz egy kártyát, felolvassa a rajta található kérdést és annak pontszámát. Válaszol a kérdésre, az írnok a megoldások, illetve saját és a csoport tudása alapján ellenőriz, és pontoz. Ha jól válaszolt a játékos, dobhat a dobókockával, és lelépheti a kocka számának megfelelő mezőket. Ha részeredményei vannak, akkor a dobott szám felét lépheti le. Ha nem tudott jól válaszolni, nem dobhat, és nem léphet. Ha büntetőmezőre lép, kártyát húz, és az utasításnak megfelelően tesz.
  • Aki először halad át a célon, 3, a második 2, a harmadik plusz 1 pontot kap.
  • A parti végén az írnok összesíti, hogy hány pontot szerezhetett volna a játékos, és mennyit ért el valóban, ennek százalékos eredményét megadja. A témazáró dolgozat pontszáma a százalék száma (pl. 80% - 8 pont).



A témakör végén összefoglalásként az osztály  4-5 fős csoportokra vált, mindenki választott magának egy résztéma-kört. A csoporttagok 5-5 kérdést írtak az adott témakörből, válasszal, bepontozva, nehézség szerint 1-5 skálán. Egyeztették kérdéseiket, az ismétléseket kidobták, pontosították a kérdéseket. Az óra végén minden csoport felolvasta a kérdéseit. Ahány csoport, annyiszor 15 kérdés áll rendelkezésre. Nálunk volt egy vállalkozó szellem, aki azonnal kezébe vette a játék fizikai megtervezésének lehetőségét. Hozzá futott be az összes kérdés, ő tervezte meg, az egyik társa segítségével. Mivel időhiányban voltunk, ez jól jött, otthoni munkaként oldották meg, de el tudom képzelni, hogy egy tanóra alatt meg lehet oldani csapatonként is a játék elkészítését. Utólag látva azonban a kérdések pontosításához szükség lett volna még egy ellenőrző körre.

A játék kezdetekor megegyezünk a szabályokban.


Egy dupla órát szántunk a játék lejátszására, tapasztalatok összegzésére, értékelésre, lezárásra. Nagyon jó hangulatú órák alakultak ki, amin szívesen vettek részt a diákok. Rengeteget dolgoztak együtt a kérdések összeállításán, a játék fizikai megtervezésén. Meg kellett osztaniuk egymás között a munkát és az idejüket is megtervezni. A játék során tartani magukat a szabályokhoz – az egyik csapat még időkorlátot is bevezetett, hogy mennyi idő alatt válaszolhatnak a kérdésre. A játék során újratanulták egymástól a témakört, gyakran szurkoltak, próbáltak segíteni a másiknak. Az értékelést igazságosnak tartották, bár a játék öröme jobban lekötötte őket, mint az, hogy most épp számonkérés történik. Tanárként a feladatom az egész tevékenység koordinálása, a vitás és nem vitás kérdésekben történő segítségadás volt.
Az értékelésnél szinte mindenkinek tetszett ez a feladat (egy diák érezte úgy, hogy a szerencse nem állt mellé), a játék készítőjét pedig megtapsolták és nagyon megköszönték neki a munkáját. Őt külön díjazásban is részesítjük.
A végén megegyeztünk abban, hogy témazárót írni így a legjobb :)

Ne csak olvassuk, lássuk is:

Ebben érkezett a társasjáték
Ebben laktak a kérdéskártyák

A bábuk kupakokból készültek, amire a témakörhöz jellemző képek voltak ragasztva.



Büntikártya hátoldala

Hátoldalán kérdések


Büntetőkártyák szövege. Szerintem nagyon gonoszak, de főleg ötletesek :) 
Példa a kérdésekre

Minden egyben. Gyönyörű!

2016. február 20., szombat

A tanár, ha beteg

Egy hete történt...
Nevezetesen az, hogy lebetegedtem. Az a fajta betegség, amikor még nem vág teljesen a földhöz, de elég rosszul érzed magad, itt-ott hőemelkedés, rossz közérzet, amikor nem vágysz másra, minthogy ágyban maradj. De a legrosszabb az volt, hogy a hangom is teljesen elveszett. Így aztán életemben kb. először azt a döntést hoztam, hogy nem várom meg, amíg teljesen ágynak esem, hanem teszek egy megelőlegező otthonmaradást. Telefon iskolába, de közben rosszul is éreztem magam, hogy kárba vesznek az értékes órák.
Kicsit szkeptikusan, de inkább reménykedve minden osztályom zárt facebook- csoportjába kiírtam, hogy aznapra mit terveztem. Megjelöltem a témát, a konkrét feladatokat, bepontoztam őket, és felajánlottam, hogy aki a nap folyamán lefotózza a füzetét, annak leellenőrzöm a munkáját, és megkapja a pontokat. Azért a nap végén, mert nem lehet mindenkinek épp mobilnete, vagy bármilyen más probléma is felmerülhet. És miért ne adjak lehetőséget arra, hogy egész nap dolgozhasson rajta?
Ezután nem csináltam mást, mint vártam, időnként elaludtam, pihentem.
Az első óra kilencedikesekkel lett volna, ott nem nagyon működött a dolog, és mint kiderült, a felszabadult időt töritanulásra használták az aznapi témazáró fényében. Nem bántam, a feladatokat házi feladatként ajánlottam fel, néhányan meg is csinálták.
A következő a saját osztályom volt. Ők már reggel jelezték, hogy "Jobbulást, úgy lesz tanárnő, számíthat ránk!" Dupla órájuk volt, egy Csokonai verset (Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz) és egy meglehetősen nehéz Berzsenyit (A magyarokhoz I.) kaptak. Már az első órán kaptam paparazzi fotót, hogy összeültek csoportba, és dolgoztak. Az óra után érkezett a kolléga sms-e, hogy bár előre hozták az ő óráját, de mire bement, már dolgoztak a gyerekek, így hagyta őket. Ugyanígy járt a második órán helyettesítő közgazdász tanár is, Óra után fényképdömping és ezernyi jókívánság, hasznos tanács érkezett (igyak teát/pálinkát, nem fontos nagyon sietni azzal a gyógyulással, szívecske, stb.).
Ezután egy párhuzamos 10-es osztálynak következett órája, ahova szakos kolléga ment be helyettesíteni. Ezt az osztályt év elején vettem át, kicsit döcögősen haladunk. Kb. egy hónapja alakítottam ki náluk kooperatív csoportokat, amiben többségében megnövekedett a tevékenység, bár vannak csoportok, amik nehezebben működnek. Az óra alatt csetüzenetek érkeztek, amiben konkrét kérdéseik voltak a tananyaggal kapcsolatban, így volt egy pár perces távoktatás is. Kaptam a fotókat a lázas munkáról, majd óra után a létrejött megoldásokról. Kolléga délutáni üzenete az elismerő csodálkozás hangján szólt. A legfontosabb üzenet így hangzott: "ez az óra nem lett volna más ha van bent tanár, vagy ha nincs". Sikerült elérni azt, hogy önállóan dolgozzanak, a saját feladatukkal foglalkozzanak, megbeszéljék a kérdéseiket, válaszaikat, tapasztalataikat. 
A beérkező feladatokat leellenőriztem, értékeltem. Borzasztóan büszke voltam a diákjaimra. Lassan megszokom, hogy tényleg nincs mit csinálnom az órákon, egyszerűen csak rendelkezésre kell állnom, ha úgy adódik. Furcsán jó érzés új szerepeket találni.


2016. február 7., vasárnap

Szubjektív beszámoló a IX. Taní-tani konferenciáról - második rész

Az ebédet követően az Új média - új tanulás I. szekciót választottam. Az előadáscímek felkeltették az érdeklődésemet, megfelelő hívószavak voltak számomra az IKT, a gamifikáció, az internethasználat és az esélyteremtés.
Öt előadást hallgathattunk itt is végig, bár a szekcióvezető egy darabig azt állította hat lesz. Ennek volt talán köszönhető az, hogy végül itt maradt pár perc lehetőség a kérdésekre. Valamilyen oknál fogva ez a páros előadók szekciója volt - ez is érdekes szervezési kérdéseket vet fel.
Az első előadó, Kölesné Németh Márta  Esélyegyenlőség a közoktatásban. Esélyteremtés elektronikus tanulási környezetben című előadásában a zuglói Benedek Elek EGYMI működéséről mesélt. Feladatkörüknél fogva SNI-s diákok tanulását is támogatják, ezt pedig főleg IKT eszközök használatával. Ebből mutattak be párat, miután megismertük az EGYMI szervezeti felépítését és a támogatások rendszerének alakulását. Személy szerint szívesebben hallgattam volna többet a konkrét eszközökről.
A pedagógusok e-learning továbbképzésének lehetőségéről, a képzések felépítéséről, előnyeiről tartott bemutatót Müller Andrea és Páll Viktória, akiket a neteducatio.hu berkeiből ismerhetünk, így aztán a cég képzéseiknek jellegét ismertették, bár az nem derült ki, hogy ezek milyen konkrét témában zajló képzések. Az előadás címéből arra következtetek, hogy valószínűleg a pedagógia megújulást célozzák meg ezek a képzések. Mindenesetre két vidám, fiatal, lelkes, a feladata iránt elkötelezett előadó igyekezett minket megnyerni. A képzésekről megtudhattuk hogy egy nem letölthető törzsanyagra és egy kiegészítő, szabadon alakítható anyagra bonthatók. Igyekeznek színesen, informatívan átadni az ismeretek, és minél több feldolgozási lehetőséget nyújtani. (Így is lehet: pedagógiai megújulás a kanapéról. Iskolai innovációk a pedagógiai megújulás témakörhöz kapcsolódva)
Labancz Imre és Barnucz Nóra főiskolai hallgatók IKT-eszköz használata és az egyetem iránti elkötelezettség viszonyát vizsgálták kutatásukban (IKT-eszközök intézményi hatásának vizsgálata hallgatók körében). A fiatal előadók valamivel több gyakorlás után valószínűleg ügyesebbek lesznek majd. Ebből az előadásból számomra nem derült ki, hogy mit értenek pontosan IKT-eszköz alatt, a diákon megjelenő kérdések azt sugalmazták, hogy az egyetem honlapjának felkeresését, a tananyagok monitoron vagy nyomtatott formában történő elsajátítását.
Őket követte Buda András, akiről az első percekben megtudtuk, hogy debreceni, és van egy kérdőíve, amivel a diákcsoportok internethasználatának jellegzetességeit vizsgálja. Az általános iskolások, a középiskolások és az egyetemi hallgatók szokásait igyekezett összehasonlítani különböző szempontok mentén (hányszor posztolnak, ébredés után hány perccel csatlakoznak a netre, hány e-mailt olvasnak, hányat küldenek, hány videót néznek naponta). Érdekes adatokat láttunk, de az értelmezés nekem hiányzott. Jó lenne tudni, hogy ezek az adatok mit mondanak igazából a fiatalokról.
Rigóczki Csaba elkötelezett pedagógus és felfedező, a tematikus sétautak nagy kedvelője - legalábbis ezt szűrtem le abból a pár percből, amíg az előadását hallgattam. Budapest negyedik kerületében szervez fiataloknak helyismereti szakkört. A lelkes hangulatú előadás nagyrészt a környezeti nevelés fogalmának körüljárását tartalmazta, illetve érintőlegesen a gamifikáció elméletét és alkalmazását - ezzel meg is felelt a címben fogalmazott témának: Itthon legyél otthon - gamifikált környezeti nevelés. Utólag visszagondolva sok kis szegmensből állt az előadás, amik nem mindig kapcsolódtak egymáshoz, jellemzően nagyon sokat szeretett volna az előadó átadni, de az időkeretek szűkösek voltak. Minden esetre lelkesedésével megnyert a tematikus sétautaknak, még konkrét eszköz-ötletet is kaptam (Sight- korabeli fényképek alapján kell felkeresni a mai tereket)

Motivált tanárok - munkaközösségek, ez volt a hangzatos címe az utolsó, általam választott szekciónak. Mondhatnám, hogy a késő délutáni időpont, a befogadói fáradtság és az ezzel párhuzamosan élesedő kritikai érzék okozta azt, hogy kimondottan rosszul éreztem magam egyes előadások közben, de tartok tőle, hogy nem csak ez. Ugyanakkor utólag azt mondom, nem baj, hogy ha az ember lát, hall ilyeneket is, hiszen ezekből is tanul, sőt messzemenő következtetéseket vonhat le. Nézzük, mikkel találkoztam itt.
Horizontális tanulás a gyermekek érdekében - pedagógusok együttműködésre épülő tanulása címmel láthattuk Horváth László előadását, amely egy OFI-kutatás összefoglalója volt (http://ofi.hu/kiadvany/modszertani-utmutato-horizontalis-tanulas). Az előadás videóval indult, ezeknek a használatát érdemes lenne átgondolni, ha nem ismerjük az előzetes technikai feltételeket. Jelen esetben nem volt hangfal, így a laptop hangját kellett volna követni, de az előadó szerint ennek nem volt nagy jelentősége, hiszen végig feliratozva volt a videó, ami a képernyő kis részét foglalta el. A videó egy amerikai iskola tanári karának képeit mutatta, akik ráébredtek arra a tudásra, hogy “minden diák a te diákod, és minden tanár a te tanárod” - attól függetlenül, hogy tanítod-e a diákot. A horizontális oktatás fogalma nagyon leegyszerűsítve a közösségen belül, egymástól való tanulást jeleni. Ezt a módszert 2015-ben az OFI több hazai közoktatási intézményben is kipróbálta, ennek tanulságait és összefoglalóját hallhattuk, főleg az előnyök kiemelésével. Nem kétlem, hogy az ötlet a maga idealizmusával remek, és támogatandó, de elképzelem magam előtt a gyakorlati megvalósulását is egy magyar iskolában: nem lehet könnyű (és itt visszautalnék K. Nagy Emese idézetére).
Ezt követte Bártfai Edit Egy innováció-támogató szervezetfejlesztés tapasztalatai című előadása, amelyben a Bázisiskola TÁMPOP-programot mutatta be a kezdetektől a megvalósulásig, ennek anyagait az általa ajánlott http://bip.ujnemzedek.hu/rolunk/ oldalon lehet megtalálni. Azt a fő kérdést jártuk körül, hogy hogyan lehet kívülről “innoválni” egy iskolát, milyen szakaszai voltak a program megvalósulásának, és milyen eredményekkel - többek között egy gyakorlati feladatgyűjtemény - gazdagodtak.
Pócsik Orsolya közgazdász tanár előadása az innovatív tanár fogalmát próbálta definiálni az általa létrehozott modell alapján. Vállalom, hogy én nem figyeltem eléggé, de a modell számomra nem lett világos. Ahhoz, hogy a tanár innovatív legyen, olyan tényezőket fogalmazott meg, mint hogy használjon terminus technikusokat, IKT-eszközt és non-verbális elemeket. Az előadás számomra elég széteső volt, a diasorok és az elhangzó szöveg közti olykor hiányzó koherencia zavarta a befogadást. Az elmélet bizonyításához az előadó egy helyi kutatást rendelt, aminek bemutatása módszertani problémákat vetett fel (nem pontos diagramok, kutatásmetodikai kérdések). Az előadás címe az Innovatív tanárok - sikeres emberek képzése a jövő számára innovációs menedzsment stratégiák alkalmazásával volt.
Minden gyermek érdeke, hogy lelkileg egészséges, motivált és személyiségében is megújulni képes pedagógusok neveljék. Mit tehet ezért a pedagógusképzés? Ezzel a hosszú címmel tartott előadást Majzikné Lichtenberger Krisztina a Károli Gáspár Egyetem pedagógus-szuper-vízió képzéséről. Az előadás élvezetes, követhető volt, végül egy kedves személyes beszámolóval, amiben egy hallgató élményeit hallhattuk a képzésről, és amelyben központi elemként szerepelt a krokodilszív. Világossá vált, hogy mennyire fontos a pedagógusképzésben a pedagógusok mentális támogatása, technikák megtanítása, a problémák kézzel foghatóvá alakítása. Csak bízom benne, hogy előbb-utóbb ez általánosan elterjedt lesz nem csak a pedagógusképzésben, de a pályán lévő pedagógusok esetében is.
Záróelőadásként Borsodi Csilla Noémi szakiskolai tanár adta elő minikutatásának eredményeit. Előadása abból indult ki, hogy a szakiskolában tanító tanárok számára a siker egészen máshol kezdődik, mint akár más tanárok esetében, hisz az oktató munka mellett sokkal nagyobb szerepet kaphat a nevelő munka, tekintve, hogy többségében nehéz sorsú gyerekekkel is dolgoznak. A kutatás fő kérdése az volt, hogy mit jelent “jó tanár”-nak lenni mind tanár-, mind tanulószempontból. Az előadás címének - A szakképzős tanár alternatív sikerei: gyermekvédelmi, tanulás-módszertani feladatok -  második feléről azonban kevés szó esett az idő szorítása miatt, holott kifejezetten érdekes téma lehetett volna.
Az estet Knausz Imre zárszava zárta le, amiben Loránd Ferenc szellemi örökségére utalt, az ő életének meghatározó kérdéseit kapcsolta össze a konferencia témáival. Ennek azért is volt aktualitása, mert a konferencia során avatták fel az egyetemen a Loránd Ferenc-Emlékszobát, ezáltal is megidézve szellemét. Zárszót mondani sosem szerencsés feladat, de méltó lezárása lett a napnak.
A konferencián elhangzó anyagok minden bizonnyal megtekinthetők lesznek majd a Taní-tani Online felületen, ajánlom olvasgatásra mindenkor: http://www.tani-tani.info/

Konferenciára járni jó dolog, nem pesti konferenciákat meglátogatni pedig még kalandos is. Hasznos kicsit kilépni a főváros koncentráltságából, és minden élményből lehet tanulni. Azt hiszem, már most bejelentkezem a következőre.




Szubjektív beszámoló a IX. Taní-tani konferenciáról - első rész

Szubjektív beszámoló a IX. Taní-tani konferenciáról
2016. 02. 05., Miskolc


Életemben másodszor vettem részt Taní-tani konferencián, a tavalyi inspiráló élmények hatására nagyon lelkesen vártam az ideit is, és azt hiszem állandó programmá fog válni a naptáramban, amikor csak lehetőségem nyílik rá. Hiszen tanárként is, érdeklődő magánemberként is jót tesz az ember szívének, lelkének, értelmének egy-egy jól megszervezett, hasznos együtt-lét.
A konferencia idei témája a gyermekvédelem, a veszélyeztetett helyzetű gyerekek és fiatalok Magyarországon; az esélyegyenlőség a közoktatásban; a szegénység és közoktatás; a tanulói önkormányzat, tanulói részvétel, iskolai demokrácia; az iskolai innovációk, pedagógiai megújulás voltak. A plenáris előadások ennek szellemében nyitották meg az eseményt. Sajnos egy rosszul megválasztott ébredési pillanat okán a plenáris előadásokon nem vehettem részt (egy órával későbbi vonattal indultam Pestről, és bebizonyosodott az is, hogy a miskolci közlekedés még nem az erősségem… Viszont Miskolc belvárosa nagyon hangulatos, könnyen elbámészkodja az ember a megfelelő villamos-megállót, az Egyetemvárost érintő buszok pedig csak félóránként járnak. A villamoson viszont mindig van ellenőr, a villamos vonala mentén meg remek kávézó).
Pedig érdekelt volna Hegedűs Judit Gyermekvédelmi dilemmák a 21. századi Magyarországon és Trencsényi László Esélyek és kockázatok - tanulói részvétel az iskolákban című előadása is.
A nap folytatásaként három szekció előadásain vettem részt. Tavaly másik épület adott helyet az eseménynek, akkor nagyobb átjárási lehetőség volt a szekciók között, most az volt inkább a célszerű, és kevésbé zavaró, ha az ember maradt végig a saját szekciójában. 
Előzetesen néhány általános megjegyzés: IKT-használat ide, innovatív pedagógus oda, egy laptop használata még mindig zavarba tud minket hozni. Természetesen értem én, hogy új hely, ismeretlen eszköz, talán a programot sem ismerjük annyira, de ez az elem olykor zavaró tud lenni. A ppt-k felépítése is lehet egy hosszabb bejegyzés témája: sajnos még mindig nehezen tudunk lényeget összefoglalni, és meggyőződésünk, hogy ha minél több szöveg van egy dián, akkor azt úgyis elolvassa a hallgatóság. A válaszom: nem. 
Az az igazság, hogy nagyon kevés jó előadóval találkoztam, különösen rossz érzés volt azokon az előadásokon ülni, ahol nem történt más, minthogy az előadó felolvasta a dián szereplő szöveget. Ennél egy fokkal volt rosszabb, amikor az az érzésem támadt, hogy az előadó sem ismeri a saját szövegét. A másik érzésem az, hogy talán még nem szoktuk meg azt a számomra természetes dolgot, hogy minden előadásra mindig és újra átdolgozzuk a diáinkat, és nem ugyanazt próbáljuk előadni egy doktori védésen és egy 10 perces bemutatón. A diákkal kapcsolatban sok egyéb pontatlanságot lehet felsorolni a helyesírási, nyelvhelyességi, nyelvtani hibáktól (amik kivetítve még kínosabbak) az érezhetően most-készítettem-el-amíg-a-soromra-vártam jelenségig.
A másik megjegyzésem pedig az időkezelésre vonatkozik. Hogy ez hol csúszik el, nem tudom. Azt se, hogy ez csak a magyar konferenciák jellemzője-e, de szinte minden szekcióvezető hátán folyt a víz, miközben tiszteletteljesen próbálta betartatni az előadókkal az időkeretet. Ez többször nem sikerült, mint igen, aminek következtében sajnos pont az érdemi vita lehetőségét vesztettük el, pedig ez lenne igazán hasznos.
Az utolsó megjegyzésem engem is jellemez, vállalom. Szinte az összes előadás, amin részt vettem, kényszeresen próbálta számszerű adatokkal alátámasztani az állításait. Én értem, hogy ez a kutatási kultúra része, és követelmény, de a számok önmagukban nekem semmit nem mondanak, ha nincs mellettük értelmezés. Az értelmezés pedig némileg többet jelent számomra, mint hogy azt mondjuk: "ez egy szép szám". Több előadás esetében azt éreztem, hogy ezek a kutatások inkább levontak az előadás értékéből, mintsem hozzáadtak volna. De én bölcsész vagyok, vállalom, hogy a számokhoz más a viszonyom.
Sietek azt is kijelenteni, hogy tudom, könnyű a partvonalról kiabálni, és csináljam inkább, minthogy kritizálom, mint ahogy azt is, hogy még sosem tartottam előadást ilyen kaliberű eseményen, és valószínűleg én is hibáznék. Épp ezért tisztelet a bátraknak, a pontosaknak, érthetőknek, élvezeteseknek :)
Az általam választott első szekció az Egyenlőtlenségek címet viselte. Nahalka István, K. Nagy Emese, Binder Mátyás, Inántsy-Pap Ágnes, Lencse Máté előadásait hallgathattam végig. Mindannyiuk előadásából lehetett mit továbbvinni.
Nahalka István a Növeli-e a magyar iskolarendszer az esélyegyenlőtlenséget? című előadásában kettős választ adott: igen és nem. A bemutató a hozzáadott pedagógia érték számításának többféle lehetőségét járta körül, mégpedig a mögöttük álló szemléletmódok bemutatásával. Középpontban a kompetenciamérések álltak, és azok értelmezései, felvetve azt a kérdést is, hogy a kompetenciamérés pillanata és a valódi képességfejlettség milyen viszonyban áll egymással (válasz: attól függően is változhat a PHÉ, hogy a kompetenciamérés pillanatnyi állapotában a képességfejlettség milyen szinten jelenik meg: alacsonyabban teljesít-e a gyerek, mint szokott, vagy épp jobban). Az előadásban még sok-sok információ lett volna, de az időkeret feszessége nem engedte ezt végigjárni.
Inántsy-Pap Ágnes Az iskolaválasztási motivációk a szülők végzettségének tekintetében címmel meghirdetett előadása a görögkatolikus egyház által fenntartott iskolák választási szempontjait vizsgálta. A fenntartó kiválasztása azért is volt érdekes, mert ez az egyház az ország azon területein tart fenn iskolákat, amelyeket halmozottan hátrányos helyzetűnek számítanak. A kérdőíves kutatás részben igazolta a hipotéziseket, és talán a legkiemelkedőbb szempont számomra az volt, hogy a szülők választásai között azért szerepel épp az egyházi iskola, mert azt remélik tőle, hogy megszünteti az esélyegyenlőtlenséget, a diákok közti különbségeket.
K. Nagy Emese előadása most nem a hejőkeresztúri modellről szólt - ami szintén érdekes téma egyébként -, hanem arról, hogy mi kell ahhoz, hogy egy innováció működhessen egy szervezeten, különösen az iskolán mint szervezeten belül. Az előadás kedvenc idézete számomra: “A szervezetek dinamikusan konzervatívak. … harcolnak azért, hogy ne kelljen változniuk.” Egy biztos: a fejlesztés sokváltozós esemény, és nagy türelem, kitartás kell ahhoz, hogy el lehessen érni, arról nem beszélve, hogy egymás megértése alapvető feladat. Az előadás címe: A Komplex Instrukciós Program mint magyar innováció
Binder Mátyás Mit hol és Hogyan? Romák a kerettantervekben és a kísérleti tankönyvekben című előadása arról szólt, amit a címben megfogalmazott. Tartalomelemzésen alapuló kutatás eredményeiből láthattunk ízelítőt. Amit előzetesen is gondoltunk, az beigazolódott: a vizsgált és használt tankönyveink esetlegesen, sokszor hamisan és elenyésző mértékben fogalmaznak meg romákkal kapcsolatos történelmi tényeket, holott a legnagyobb nemzetiségről van szó.
Az utolsó előadó Lencse Máté volt, aki  Mérés értékelés a tanodában címmel tartott előadást. A tanodák működését elég régóta követem, és különösen kedves helyet foglalnak el szívemben. Becsülöm és tisztelem azt a munkát, ami ott folyik, a kísérletesést, és az őszinte beszámolókat, amik onnan érkeznek. Öröm olvasni azokat a bejegyzéseket, amik arról szólnak, hogy vizsgálják felül gyakorlataikat, metódusaikat, és hogyan próbálják azokat formálni. Lencse Máté érintette a mérés és értékelés létjogosultságát a tanoda-jellegű oktatási formában, hivatkozott egy, a honlapjukon elérhető szakmai anyagra ezzel kapcsolatban (http://tanodaplatform.hu/?page_id=13), és a saját területét, a naplózást mutatta be részletesebben. Ez egy szubjektív módszer, pár szavas összefoglalás minden alkalomhoz, személyre szabottan, ami alkalmas az összehasonlításra. Ugyanakkor a hátrányait is látjuk, ez nem követhető minden esetben, és a szubjektivitás is okozhat nehézségeket. Örömmel hallottam, hogy a tanodák továbbra is megkapják a működéshez szükséges támogatást.

A beszámoló újabb bejegyzésben folytatódik. :)