Szubjektív beszámoló a IX. Taní-tani konferenciáról
2016. 02. 05., Miskolc
Életemben másodszor vettem részt Taní-tani konferencián, a tavalyi inspiráló élmények hatására nagyon lelkesen vártam az ideit is, és azt hiszem állandó programmá fog válni a naptáramban, amikor csak lehetőségem nyílik rá. Hiszen tanárként is, érdeklődő magánemberként is jót tesz az ember szívének, lelkének, értelmének egy-egy jól megszervezett, hasznos együtt-lét.
A konferencia idei témája a gyermekvédelem, a veszélyeztetett helyzetű gyerekek és fiatalok Magyarországon; az esélyegyenlőség a közoktatásban; a szegénység és közoktatás; a tanulói önkormányzat, tanulói részvétel, iskolai demokrácia; az iskolai innovációk, pedagógiai megújulás voltak. A plenáris előadások ennek szellemében nyitották meg az eseményt. Sajnos egy rosszul megválasztott ébredési pillanat okán a plenáris előadásokon nem vehettem részt (egy órával későbbi vonattal indultam Pestről, és bebizonyosodott az is, hogy a miskolci közlekedés még nem az erősségem… Viszont Miskolc belvárosa nagyon hangulatos, könnyen elbámészkodja az ember a megfelelő villamos-megállót, az Egyetemvárost érintő buszok pedig csak félóránként járnak. A villamoson viszont mindig van ellenőr, a villamos vonala mentén meg remek kávézó).
Pedig érdekelt volna Hegedűs Judit Gyermekvédelmi dilemmák a 21. századi Magyarországon és Trencsényi László Esélyek és kockázatok - tanulói részvétel az iskolákban című előadása is.
A nap folytatásaként három szekció előadásain vettem részt. Tavaly másik épület adott helyet az eseménynek, akkor nagyobb átjárási lehetőség volt a szekciók között, most az volt inkább a célszerű, és kevésbé zavaró, ha az ember maradt végig a saját szekciójában.
Előzetesen néhány általános megjegyzés: IKT-használat ide, innovatív pedagógus oda, egy laptop használata még mindig zavarba tud minket hozni. Természetesen értem én, hogy új hely, ismeretlen eszköz, talán a programot sem ismerjük annyira, de ez az elem olykor zavaró tud lenni. A ppt-k felépítése is lehet egy hosszabb bejegyzés témája: sajnos még mindig nehezen tudunk lényeget összefoglalni, és meggyőződésünk, hogy ha minél több szöveg van egy dián, akkor azt úgyis elolvassa a hallgatóság. A válaszom: nem.
Az az igazság, hogy nagyon kevés jó előadóval találkoztam, különösen rossz érzés volt azokon az előadásokon ülni, ahol nem történt más, minthogy az előadó felolvasta a dián szereplő szöveget. Ennél egy fokkal volt rosszabb, amikor az az érzésem támadt, hogy az előadó sem ismeri a saját szövegét. A másik érzésem az, hogy talán még nem szoktuk meg azt a számomra természetes dolgot, hogy minden előadásra mindig és újra átdolgozzuk a diáinkat, és nem ugyanazt próbáljuk előadni egy doktori védésen és egy 10 perces bemutatón. A diákkal kapcsolatban sok egyéb pontatlanságot lehet felsorolni a helyesírási, nyelvhelyességi, nyelvtani hibáktól (amik kivetítve még kínosabbak) az érezhetően most-készítettem-el-amíg-a-soromra-vártam jelenségig.
A másik megjegyzésem pedig az időkezelésre vonatkozik. Hogy ez hol csúszik el, nem tudom. Azt se, hogy ez csak a magyar konferenciák jellemzője-e, de szinte minden szekcióvezető hátán folyt a víz, miközben tiszteletteljesen próbálta betartatni az előadókkal az időkeretet. Ez többször nem sikerült, mint igen, aminek következtében sajnos pont az érdemi vita lehetőségét vesztettük el, pedig ez lenne igazán hasznos.
Az utolsó megjegyzésem engem is jellemez, vállalom. Szinte az összes előadás, amin részt vettem, kényszeresen próbálta számszerű adatokkal alátámasztani az állításait. Én értem, hogy ez a kutatási kultúra része, és követelmény, de a számok önmagukban nekem semmit nem mondanak, ha nincs mellettük értelmezés. Az értelmezés pedig némileg többet jelent számomra, mint hogy azt mondjuk: "ez egy szép szám". Több előadás esetében azt éreztem, hogy ezek a kutatások inkább levontak az előadás értékéből, mintsem hozzáadtak volna. De én bölcsész vagyok, vállalom, hogy a számokhoz más a viszonyom.
Sietek azt is kijelenteni, hogy tudom, könnyű a partvonalról kiabálni, és csináljam inkább, minthogy kritizálom, mint ahogy azt is, hogy még sosem tartottam előadást ilyen kaliberű eseményen, és valószínűleg én is hibáznék. Épp ezért tisztelet a bátraknak, a pontosaknak, érthetőknek, élvezeteseknek :)
Az általam választott első szekció az Egyenlőtlenségek címet viselte. Nahalka István, K. Nagy Emese, Binder Mátyás, Inántsy-Pap Ágnes, Lencse Máté előadásait hallgathattam végig. Mindannyiuk előadásából lehetett mit továbbvinni.
Nahalka István a Növeli-e a magyar iskolarendszer az esélyegyenlőtlenséget? című előadásában kettős választ adott: igen és nem. A bemutató a hozzáadott pedagógia érték számításának többféle lehetőségét járta körül, mégpedig a mögöttük álló szemléletmódok bemutatásával. Középpontban a kompetenciamérések álltak, és azok értelmezései, felvetve azt a kérdést is, hogy a kompetenciamérés pillanata és a valódi képességfejlettség milyen viszonyban áll egymással (válasz: attól függően is változhat a PHÉ, hogy a kompetenciamérés pillanatnyi állapotában a képességfejlettség milyen szinten jelenik meg: alacsonyabban teljesít-e a gyerek, mint szokott, vagy épp jobban). Az előadásban még sok-sok információ lett volna, de az időkeret feszessége nem engedte ezt végigjárni.
Inántsy-Pap Ágnes Az iskolaválasztási motivációk a szülők végzettségének tekintetében címmel meghirdetett előadása a görögkatolikus egyház által fenntartott iskolák választási szempontjait vizsgálta. A fenntartó kiválasztása azért is volt érdekes, mert ez az egyház az ország azon területein tart fenn iskolákat, amelyeket halmozottan hátrányos helyzetűnek számítanak. A kérdőíves kutatás részben igazolta a hipotéziseket, és talán a legkiemelkedőbb szempont számomra az volt, hogy a szülők választásai között azért szerepel épp az egyházi iskola, mert azt remélik tőle, hogy megszünteti az esélyegyenlőtlenséget, a diákok közti különbségeket.
K. Nagy Emese előadása most nem a hejőkeresztúri modellről szólt - ami szintén érdekes téma egyébként -, hanem arról, hogy mi kell ahhoz, hogy egy innováció működhessen egy szervezeten, különösen az iskolán mint szervezeten belül. Az előadás kedvenc idézete számomra: “A szervezetek dinamikusan konzervatívak. … harcolnak azért, hogy ne kelljen változniuk.” Egy biztos: a fejlesztés sokváltozós esemény, és nagy türelem, kitartás kell ahhoz, hogy el lehessen érni, arról nem beszélve, hogy egymás megértése alapvető feladat. Az előadás címe: A Komplex Instrukciós Program mint magyar innováció
Binder Mátyás Mit hol és Hogyan? Romák a kerettantervekben és a kísérleti tankönyvekben című előadása arról szólt, amit a címben megfogalmazott. Tartalomelemzésen alapuló kutatás eredményeiből láthattunk ízelítőt. Amit előzetesen is gondoltunk, az beigazolódott: a vizsgált és használt tankönyveink esetlegesen, sokszor hamisan és elenyésző mértékben fogalmaznak meg romákkal kapcsolatos történelmi tényeket, holott a legnagyobb nemzetiségről van szó.
Az utolsó előadó Lencse Máté volt, aki Mérés értékelés a tanodában címmel tartott előadást. A tanodák működését elég régóta követem, és különösen kedves helyet foglalnak el szívemben. Becsülöm és tisztelem azt a munkát, ami ott folyik, a kísérletesést, és az őszinte beszámolókat, amik onnan érkeznek. Öröm olvasni azokat a bejegyzéseket, amik arról szólnak, hogy vizsgálják felül gyakorlataikat, metódusaikat, és hogyan próbálják azokat formálni. Lencse Máté érintette a mérés és értékelés létjogosultságát a tanoda-jellegű oktatási formában, hivatkozott egy, a honlapjukon elérhető szakmai anyagra ezzel kapcsolatban (http://tanodaplatform.hu/?page_id=13), és a saját területét, a naplózást mutatta be részletesebben. Ez egy szubjektív módszer, pár szavas összefoglalás minden alkalomhoz, személyre szabottan, ami alkalmas az összehasonlításra. Ugyanakkor a hátrányait is látjuk, ez nem követhető minden esetben, és a szubjektivitás is okozhat nehézségeket. Örömmel hallottam, hogy a tanodák továbbra is megkapják a működéshez szükséges támogatást.
A beszámoló újabb bejegyzésben folytatódik. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése